...régen nem jártam a sok dalban említett negyedik emeleten. Most itt ülök Kecskemét főterén, légvonalban néhány méterre tőle. Olyan dalok születtek ott, mint a Bájoló, az Álmodtam, az Ezt most... és sorolhatnám még hosszan.

 


Elsétált már mellettem néhány ismerős, és érdeklődtek, hogy mit csinálok. Azt mondtam ülök és nézelődöm. Azt hiszem komplett hülyének néztek. Megértem őket. Hiszen ilyesmi már nem az életünk része. Hogy leüljünk egy padra... és nézelődjünk. Mikor utóljára így tettem, még előttem állt minden. Házasság, gyermekek, siker, csalódás, bukás, és megannyi csoda. Azt hiszem magányos vagyok. Mármint értsd jól kedves olvasó! Ezen a magányon nem segíthet a társaság. Hiszen annak mindig a közepén voltam. Magamra lenne szükségem. De soha nem érek rá magamra. Tárgyalok, pénzt gyűjtök, gyerekekkel játszom, dalokat adok elő, rohanok ide... rohanok oda... és mikor eljön az este... Csak annyi marad, hogy odakucorodjak magam mellé. Hogy együtt álmodhassak magammal. Ennyi minden rabnak jár. Hamarosan újra gladiátorjátékok lesznek. Életre halálra. Újra nagy háború köszönt a világra. Újra játszani kívánnak azok a sötét kezek, akiknek a pénz nem kihívás. Ők emberekkel játszanak. De amíg ez eljön, volt még egyszer egy estém... Magammal. Itt Kecskemét főterén, egy padon. Egy padon melyen ült még a kamasz Ferenc is... Álmok előtt. Most pedig itt ülök... Álmok után. Mindkettőnek megvan a szépsége. Két dolgot érzek... Innék egy jó bort... és annyira hálás vagyok. A nők sokszor azt írják a hirdetésekben... Nem kalandot keresnek. Pedig de. Mindenki kalandot keres. És ha elfogadsz egy tanácsot kedves olvasó... Légy az! Aki talál is!

2016-05-27