Talán a Kuruc Infón vagy valamely hasonló oldalon hallottam először azt a kifejezést, hogy "abszurdisztán", és azonnal meg is ragadt bennem. Hiszen tökéletesen illik arra, ami manapság körülöttem történik ebben az országban.

Természetesen a többi országról is elmondható ez, de a Magyarok Nyilai albumon elsősorban Magyarországot taglaltam. A probléma ettől függetlenül egyetemes, mondhatni, hogy minden egyes nemzet ugyanazzal az ellenséggel küzd, bőrszíntől, vallástól és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. Ez az ellenség pedig "önmaga". Na de ne menjünk ennyire elébe a dolgoknak, hiszen ez a cikkely most nem is erről "kell", hogy szóljon.

Azért ehhez a dalhoz készült az első klip, mert úgy éreztem, hogy ebben van a legsűrűbb lekvár, ebből a termésből, ami Magyarország fájáról lepotyogott az utóbbi időben. Mára már teljesen belefáradtam abba, hogy én azon gondolkodjam, hogy legyenek a jelenetek és mit is kellene felvenni a kamerával. Úgy vélem ez nem az én "feladatom", és ha erőltetni szeretném, csak hátráltatnám vele a saját dolgom. Így hát a szegedi Guba Gergőre bíztam, hogy találja ki ő helyettem mi legyen a képen. Mert el kell ismerni, hogy a kép nagyon fontos. A youtubeon mindenki tapasztalhatja, hogy mennyire más, ha egy dal egy-két képpel van feltöltve, vagy van hozzá videóklip. Összehasonlíthatatlan az élmény, tetsszen a hallgatónak bármennyire is maga a dal.

A forgatást még így is nehezen viselem, mert úgymond "nincs kedvem hozzá". Nem a fáradtság miatt, hanem mert egyszerűen nem az én világom a kamera előtt ugrándozni. Gergő hála Istennek gyorsan és fájdalommentesen operál, csupán néhány óra alatt túl voltunk rajta. Ennek okán került az egyik legromantikusabb poén a klipbe, hiszen a képsorokon látható szöveg egy papíron, nem az én szövegem. Pit dalairól van szó, aki néha átjön hozzám felvenni egy-két számot. Gergő pedig azokat a szövegeket kapta lencsevégre a stúdióban, amíg én a fene tudja hol voltam éppen. Aztán már kapom is a levelet, hogy "mikor fognak megjelenni ezek a dalok"!? Én meg csak mosolygok, hiszen ez is annyira szépen példázza, hogy ami nem lényeges azt túl komolyan vesszük, ami pedig fontos volna, fel sem tűnik.

Engedjen meg az olvasó egy apró kis történetet ami néhány órája történt meg velem. Egy ideje futok mert, úgymond futok. Talán életemben először nem másokért, hanem magamért mozgatom a testem. Nem gondolkodom közben, nem rágódom a múlton, és nem boncolgatom a jövő lehetőségeit, "csak futok". Ha néha felteszem közben magamnak a kérdést, hogy "mit csinálsz most Feri", akkor a válasz egyszerű "csak futok". Ott vagyok a "futásban". Ma egy kicsit későn ébredtem és a délelőtti kánikulában kezdtem neki a "csak futásomnak". Körülbelül az út felénél, sétált szemben velem egy kövér hölgyemény. Azzal a testalkattal volt "megáldva" amelyik úgy néz ki, mint az a karácsonyfadísz, amelyik olyan mintha két kúp egymásnak lenne fordítva. A nyakában óriási ékszer, ami lelógott egészen a köldökéig, ami mondanom sem kell, hogy az orra vonalánál jóval előrébb helyezkedett el. Elkocogtam mellette, mire ő utánam kiáltott, hogy "ilyenkor nem szabad ám futni". Erről egy székely mester szólása jut eszembe miszerint "a szabadságban az a korlát, ahogy egy kor lát". Így tehát magamban csak annyit mondtam, hogy "üdv abszurdisztánból". És mivel a korunkat elborító sötétség egyetemes, abszurdisztán valójában a globalizmus megvalósulása, hiszen határait csak az óceánok partjai képezik, vagy még azok sem.

Hogy mit akar az ember egy dallal? Azt nem tudhatom, hogy "egy ember" mit akar. Hogy én mit akarok? Semmit. Amikor készül akkor ott vagyok a dalban. Az utam vagyis a boldogságom csak addig tart egy dalban amíg az elkészül. Mikor már a hallgató hallja, jóformán nincs közöm hozzá. Persze az egomnak imponálhat, hogyha sokan nézik, és dicsérik, vagy éppen az is, hogy ha látom, hogy a sülthalak nem értik, de ez mind-mind "smafu". A történet a részemről odáig tart, amíg a Cubase programban az "export" funkcióra nem nyomok. Az én történetem addig tart, a hallgatóé valahol akörül kezdődik. Ez egy eléggé sportszerű ügylet volna, mégis az előadók nem engedik el a dalaikat. Tisztelet a kivételnek. Én is sokáig nem tudtam elengedni a dalaimat, akár egy papírsárkány, azért ott volt a madzag és ha úgy gondoltam visszahúztam magamhoz. Pedig egy dalnak valódi palackpostának "kell" lennie. Már amennyire "kellhet" valami e világon.

A teljes cikk a magyarfoldre.hu oldalon olvasható IDE kattintva.

2010.07.25. 20:47